Élet a jákókkal

A hosszú évek óta vekünk élő afrikai szürke papagájom mellé nemrég beszereztünk egy társat, hogy ne legyen egyedül. Azóta az életünk kissé megváltozott, néhány rutinjellegű dolgot felül kellett írni. Most már mindkét madár velünk jön, amikor a kutyákat sétáljuk. Ha mindkettőt feteszem a vállamra, ahogy ilyenkor eggyel szoktam, folyamatosan zaklatnak. Így tehát egyiket a férjemre ültetjük. Ilyenkor viszont egész úton beszélnek a fülünkbe, állandóan hallani, hogy "jó fiú vagy" meg hasonlók.

Megtanultak egymástól sípolni, énekelni és néhány szót beszélni, de a mi régi, beszélő jákónk szókincse az összeköltözés után kissé mintha megcsappant volna, persze ez lehet átmeneti is. Manapság még mindig sokat énekel és sípsz, de már kevesebbet beszél (valamennyit tudott franciául is, de azt se használja egy ideje). Az új papagáj, Casper, fizikailag már a miénk fölé nőtt, nagyobb a súlya, hosszabbak a körmei és a feje is nagyobb.

A 2 madár egyre növekvő öröm lett. Az emberek azt mondták nekem, hogy egy, az emberhez "túlkötött" papagáj, mint amilyen Artha is, féltékenyen viselkedik, de eddig a "szakértők" tévedtek. Artha egyáltalán nem változott. Tizennégy évvel később még mindig a kedvence voltam, de emellett meg tudott csinálni egy sor olyan dolgot is Casperrel, amelyeket soha nem tudott velem csinálni.

Soha nem tudtam egy lábbal lengni egy rugalmas kötélen és közben fütyülni egyszerre - hát erre jó egy fajtárs a papagájnak. Párba viszont sosem álltak, nem is terveztük, kifejezetten rossz lett volna. A nagyon kezes papagájok az embert tekintik elsődleges társnak és csak elvétve jönnek elő belőlük a szaporodási vagy párzási ösztöneik.